“Minden jó, ha a vége jó?”

Avagy hogyan működik az emlékezetünk, ha egy életszakaszunk boldogságát kell meghatározni?

Az emlékezetünk működési alapelve, hogy nem objektív (bármennyire is szeretnénk azt hinni). A minket ért eseményekre konstruktív módon emlékszünk vissza, vagyis utólag alakítjuk a tapasztalataink alapján a korábbi emlékeinket. Ez nagyban megmagyarázza, hogy két ember miért emlékezhet ugyanarra az eseményre teljesen másképp. Számos más helyzetben is gyatrán működik az emlékezetünk, akár olyan mindennaposan használt tárgyak esetében is, mint a pénzérmék. Tegyünk egy kísérletet: le tudjuk rajzolni, hogy mi található a 10 Ft-os hátoldalán?

Ha nem, semmi vész, mivel általában más sem. Mindenesetre ez jól példázza, hogy az emlékezetünk koránt sem működik megbízhatóan, ráadásul könnyen befolyásolható is. Ezt egy kísérlet során is igazolták: a vizsgálati személyeknek egy baleset videóját vetítették le, majd ezt követően a feladat az volt, hogy megválaszolják, milyen sebességgel haladtak az autók a karambol pillanatában. A kérdésfeltevésben azonban az ütközésre vonatkozó szót variálták: összekoccantak/összeütköztek/egymásba csapódtak, stb. Az eredmények azt mutatták, hogy azok, akiknek a kérdésében a koccanás szó szerepelt szignifikánsan kisebb sebességet becsültek, mint azok, akik azt olvasták, hogy egymásba csapódtak. Pedig mindenki ugyanazt a videót látta, tehát a kérdésfeltevés szóhasználata befolyásolta az emlékeiket utólag.

Vajon mi a helyzet a saját boldogságunkkal kapcsolatos emlékeinkkel?

Mi alapján mondjuk egy időszakra az életünkben azt, hogy boldog vagy épp küzdelmes volt? Logikus lenne, hogy gondosan kiértékeljük az adott időszak napjain megélt hangulatunkat és ezt összegezzük. A memóriánk kapacitása azonban véges, ezért hajlamos különböző egyszerűsítésekre. Így egy sokkal letisztultabb képlet alapján kalkulálunk: hogyan éreztük magunkat az érzelmileg “legintenzívebb” pillanatokban (legyenek ezek akár jók, akár rosszak) és hogyan éreztük magunkat az időszak végén. Ezt nevezik “peak-end” elméletnek, amelyet a döntéspszichológiában elért eredményeiért Nobel-díjat kapott Daniel Kahneman és a pozitív pszichológus Barbara Fredrickson dolgoztak ki. A későbbi kutatások megerősítették az elméletet: bármennyire is ellentmondásos, az emberek szívesebben teszik ki magukat egy elnyújtott szenvedésnek újra, ha a végén valamilyen kellemes(ebb) élmény éri őket, mint egy rövidebb szenvedésnek, ami után nincs feloldás.

Mit jelent ez a gyakorlatban? Vegyünk egy kéthetes nyaralást, ahol alapvetően jól érezzük magunkat, azonban egy ponton csúnyán összeveszünk a párunkkal és/vagy az utolsó nap kirabolnak minket. Hogyan fog megmaradni bennünk ez az utazás? A peak-end elmélet szerint negatív kép marad meg bennünk függetlenül attól, hogy a többi nap kellemesen telt. Egy másik klasszikus példa a szülési fájdalom, ahol szerencsére a vajúdás hossza nem számít bele az élmény kiértékelésébe, viszont a gyermekünkkel való találkozás igen (és talán ennek köszönhetően születhetnek a világon második gyermekek ).